A főszereplőkről

Thomas Jane játssza Henryt, aki a film elején ereje végéhez ér. „Mikor a film elején találkozunk vele, pszichésen eléggé kritikus állapotban van – magyarázza Jane. – Henryben vannak telepatikus képességek. Pszichiáterként dolgozik, s ez igen nehéz pálya annak, aki képes olvasni az emberek gondolataiban, mert mindig tudja, hogy mikor hazudnak. Azért különösen nehéz számára ellátni a munkáját, mert olyan kétségbeesetten akar segíteni az embereken, hogy bajba sodorja magát, mikor a szemükbe mondja, amit azok nem akarnak meghallani. Így végül is többet árt nekik, mint használ.”
Beaver szerepében Jason Lee tűnik fel. Az általa játszott figura egy ács, akinek őrjítően homályos látomásai vannak a jövőről; érzi, hogy valami rossz fog történni, de nem látja elég tisztán ahhoz, hogy bármit is tehetne ellene. „Larry azon ritka rendezők közé tartozik, akik bátorítják a színészeiket, hogy maguk építsék fel a szereplőiket – mondja Lee. – Beaver például kedves, jó természetű pasas. Amikor róla gondolkodtam, úgy véltem, hogy az ötvenes évek zenéjét kedveli; akkor érzi jól magát, ha elmegy egy bárba, sört iszik és ilyen zenéket hallgat a rádióból. Nem dohányzik, fogpiszkáló a szájában, és kicsit hasonlít Buddy Hollyra. Mikor ezt előadtam, Larry azt mondta: »Rendben, csináld!« Most először találhattam ki ennyire önállóan egy figurát. Határozottan állíthatom, hogy az egyik legegyedibb karakter, akit eddig játszottam.”
Damian Lewis játssza Jonesyt, aki a film elején a szörnyű balesetet elszenvedi, melynek következményeit még ő sem tudja teljesen megérteni. „Jonesy érzékeny, őszinte fickó – mondja Lewis. – Nem igazán komoly, inkább szelíd. A történet szerint elüti egy autó. A film nagy részében egy titkot rejteget, és egyre labilisabá válik. És ha már szóba került a baleset: ez Stephen King első könyve, amelyben megpróbálja feldolgozni azt a trumát, amely autóbalesete nyomán érte.”
A figura sajátos vonása a „memóriaraktár”, melynek képi megjelenítése komoly fejtörést okozott, de egyben izgalmas kihívást is jelentett az alkotóknak. „Az volt az ötlet, hogy Jonesy minden emléke és élménye úgy legyen elraktározva, mint egy óriási könyvtárban – magyarázza Kasdan. – A polcokon megvan minden, amit valaha tapasztalt. Nem könnyű ezt filmen ábrázolni, de Jon Hutman látványtervező remekül oldotta meg a feladatot, amikor azt a spirált kitalálta. Itt zajlik az az üldözéses jelenet, melynek során Jonesy megpróbál elrejteni információkat a gonosz betolakodó elől, aki betört az elméjébe. Az elme nem az a hely, ahol bárki is szívesen látott vendég és szabadon turkálhat benne.”
Timothy Olyphant kapta Pete szerepét, neki az a különleges képesség adatott, hogy bármit meg tud találni. Egyszer megtalált egy elveszett kislányt és ezért hősként ünnepelték; azóta azonban már csak eltűnt autókulcsok előkerítéséhez és nők felszedésekor használja tehetségét. „Pete valaha űrhajós szeretett volna lenni – mondja Olyphant. – Most egy használtautó-kereskedésben dolgozik, munkál benne az elkeseredettség, és gyakran az italhoz nyúl. Azt hiszem, Pete kedvessége és humora mögött egyfajta szomorúság lapul. Össze van zavarodva, hogy miként is jutott idáig, és miért nem ott van, ahol lennie kéne.”
Donnie Wahlberget választották ki Duddits kulcsszerepére. Az őt játszó színész elég későn bukkan fel a filmben, ezért el kell érnie, hogy a közönség rövid idő után azonosuljon vele, és őszintén aggódjon érte. „Központi szerepet tölt be a történetben – mondja Kasdan –, tehát rövid idő alatt kell nagy hatást gyakorolnia. Donnie teljesen megfelelt ennek a várakozásnak: betegesen nézett ki, lefogyott és leborotválta a fejét, sőt extrém változásokat értek el a smink révén is.”
„Bizonyos értelemben Duddits az ötödik a baráti körben – mondja Wahlberg. – Mikor gyerekkorukban a srácok megmentik, ő jutalmazza meg őket a rendkívüli képességekkel. Ez a képesség köti őket össze, és ez az egész életükön át megosztott szövetség az igazi hatalom, melyet adott nekik. Úgy gondoltam, Duddits figuráját igazából a többi karakter révén lehet megragadni, azzal, hogy mit mondanak róla a többiek.”
A filmben fontos szerepet kapott Morgan Freeman is, aki Abraham Curtist játssza. Curtis egy szupertitkos elitalakulat, a Kék Egység parancsnoka, melynek feladata megsemmisíteni minden földönkívüli támadót és féken tartani az általuk terjesztett fertőzést. Curtis a fegyveres erőktől függetlenül dolgozik, és kicsit már megzökkent huszonöt év után, mióta megszállottan üldözi az idegeneket. „Ő a király, a tekintélyes erős ember a csapatában – magyarázza Freeman. – Ez az ő saját kis hadserege, és mindent megkap, amire csak szüksége van – pénzt, embert, fegyvereket. Kicsit kiégett, de elkötelezett katona. Megtesz bármit, amit a feladat kíván; mások ezt kegyetlenségnek hívják, de ő a cél iránti elkötelezettségnek tartja.”
„Morgan Freeman hosszú ideje egy bálvány számomra – mondja Kasdan. – Egyike azoknak a kivételes, nagy színészeknek, akik szerintem képtelenek rosszul játszani és nincs egyetlen rossz pillanatuk sem. Az ő játékában sosincs olyan pont, melyet elhibázottnak vagy mesterkéltnek lehetne ítélni. Hihetetlen karizmáját pozitív figurák életre keltésére szeretik felhasználni, ebben a filmben azonban a megszokottnál jóval sötétebb karaktert játszik, méghozzá kiválóan. Nagyon szépen oldotta meg a feladatot, és szerintem örült, hogy eltávolodhatott a már megszokott, jóságos szerepeitől.”

Az előkészületek

„Larry jobban szeret foglalkozni a karakterek kigondolásával, mint a legtöbb író – mondja Jason Lee. – A filmkészítési folyamat egyik fele maga a forgatás, de a másik fele játék és a szereplők kitalálása, és ezt ő remekül csinálja. Mikor a Dilidokit forgattuk, napokig beszélgettünk róla, és azokból a hosszú beszélgetésekből fejlődtek ki a karakterek. Az a klassz, hogy még egy ilyen, effekteket halmozó akciófilmben is ugyanazt a munkamódszert követi. Minden színésznek kell egy rendező. Olyan, mint egy karmester – ha ő elhagyja a színpadot, a zene darabokra esik szét.”
„Larry Kasdan nagyszerű humorral és ösztönös képességekkel megáldott mesélő – mondja Stephen King. – Nem ijed meg attól, hogy sok szereplőt kell mozgatnia a nagy vásznon. Szerintem őt az is vonzotta ehhez a filmhez, hogy a történet a humor és a horror között ingadozik. Larry képes játszani mindkét oldalon.”
A történet akcióelemei is csábították Kasdant, mivel ezek révén alkalma nyílt a legkorszerűbb filmkészítési technikával dolgozni. „A legtöbb filmemben az emberek körben ülnek és beszélgetnek – mondja. – Itt viszont autók törnek össze, űrhajók és szörnyek tűnnek fel. Csodálatos élmény volt új területre lépni és felfedezni, hogyan törik össze egy autó, hogyan kell szimulálni egy gépfegyveres ütközetet, hogyan kell egy idegen testtel megfertőzött állatot ábrázolni. Ugyanakkor azt is megtapasztaltam, milyen kimerítő munka a vizuális effektek létrehozása. Nagyon idegesítő tud lenni, hogy csak kis lépésekben lehet haladni: leforgatunk egy jelenetet egy effekthez, melyet azonban majd csak hónapokkal később fognak kidolgozni. A technikai nehézségek mellé társul az is, hogy ki kell találni, hogyan nézzen ki az egész tökéletesen valóságosnak.”
Az Álomcsapda több mint négyszáz vizuális effektet számlál, melyeket az utómunkálatok során egy majdnem akkora csapat dolgozott ki, mint maga a filmes stáb. E csapat tagjai a szakma legnevesebb képviselői közül kerültek ki. A kétszeres Oscar-jelölt Stefen Fangmeier irányította az Industrial Light & Magic munkatársait; Steve Johnson volt a felelős a szörny figurájának kidolgozásáért; Jacqui Lopez, a vizuális effektek producere felügyelte mindezen folyamatokat.
A földközeli, emberközpontú megközelítés miatt a team szokásos munkastílusán is változtatni kellett. „Azok a rendezők, akik a science fiction és fantasy filmek forgatásánál hozzászoktak a sok látványelem használatához, hajlanak rá, hogy inkább a vizualitás felől közelítsék meg a munkát – magyarázza Lopez. – Ők a storyboardot valósítják meg, és szigorúan tartják magukat az előkészületek során kidolgozott drámai koncepcióhoz. Larry viszont a színészekkel való együttműködésben szerzett jártasságot, tehát sokkal inkább a történet és a párbeszédek határozzák meg munkáját. Ő úgy vélekedik, a vizuális effekteknek az előadás természetes kiterjesztésének kell lenniük, és kevésbé ragaszkodik a storyboardhoz. Ez tőlünk rugalmasabb hozzáállást kíván, és az effektek szempontjából nagyobb kihívást jelent, de szerintem a munkafolyamatnak egyáltalán nem válik kárára.”
Néhány, a vásznon egyszerűnek tűnő effekt igencsak feladta a leckét a designerek. Jó példa erre a Vonal, Pete belső radarjának fizikai megjelenése, mely az elveszett dolgok felé irányítja. „A Vonal nagyon misztikus elem, amikor tehát megpróbáljuk elképzelni, valami nagyon absztrakt dologra gondolunk, melyet nem feltétlenül könnyű filmen ábrázolni – mondja Stefen Fangmeier. – Egy Apache helikopter élethű megvalósítása például tisztán technikai jellegű feladat, hiszen sok jó fotó áll rendelkezésre hozzá, pontosan lehet tudni, milyennek kell lennie. A Vonalhoz hasonló elvontabb jelenségek esetében azonban valami teljesen eredetit kell alkotni. A sokféle lény mozgásának kitalálása is sok előkészületet igényelt. Hogyan mozoghat egy ehhez hasonló lény nagyon ösztönös módon? A személyiség jó része a mozgásból jön, abból az egyedi módból, ahogy közelít a többi szereplőhöz, ahogy interakcióba kerül velük.”
Bill Corso és sminkes csapata számára az volt a legnagyobb feladat, hogy az emberek és állatok között terjedő fertőzést megjelenítsék. „Egy földönkívüli eredetű, biológiai fertőzésről van szó, amilyet korában még nem láttunk – magyarázza Corso –, tehát olyasvalamivel kellett előállni, mely látványát tekintve érdekes, és a gyakorlatban is hatásos. Az állatok esetében különösen nehéz feladat volt a fertőzés terjedésének ábrázolása, mert azt kellett kitalálni, hogy amit az embereknél alkalmaztak, hogyan tegyék fel az állatokra úgy, hogy az számukra biztonságos legyen. Valami olyan anyag legyen, ami ehető és nem mérgező, mert lehet, hogy meg fogják enni. Vajon rajtuk fog maradni egyáltalán, vagy a többi állat leeszi róluk? Ezt a munka azért érdekes, mert ki kell találnunk, hogyan ültessük át az egészet a gyakorlatba úgy, hogy közben praktikus és realisztikus maradjon az egész.”
A horrorfilmek legnehezebb jelenetei hagyományosan olyan hátborzongató díszletben játszódnak, mint péládul egy elhagyatott ház, egy sötét alagsor vagy egy éjszakai erdőben parkoló autó. Ebben a filmben a borzalom egészen más helyszínen köszönt be: a nézők először a fürdőszobában látják meg a rémítő szörnyeket. „A fürdőszoba-jelenet kivitelezése az egyik legizgalmasabb munka, amit eddig csináltam, egyben a legvéresebb és legvisszataszítóbb is – mondja Kasdan. – Bizonyos tekintetben erre vagyok eddig a legbüszkébb, mert olyan sok ember dolgozott azon, hogy változatos és jól kidolgozott legyen a jelenet: a designer, a bábkészítő, az ILM csapata, a színészek, a díszlettervező. Nagyon sok fizikai elem utal ennek az idegen eredetű parazitafertőzésnek a hatásaira. Amikor belépünk a fürdőszobába, olyan, mint egy vágóhíd, teljes a zűrzavar. A látvány súrolja egyszerre izgalmas és felkavaró, és éppen ezt a kombinációt akartam elérni. Az ilyen filmekben a nézők szörnyű effekteket akarnak látni, de csak egy villanásnyi időre, és aztán kérdően egymásra néznek, hogy vajon tényleg látták-e, amit láttak.”
A kísérteties, szívdobogtató látvány megkomponálásában kulcsfontosságú szerepet játszott John Seale operatőr, aki előszeretettel dolgozik egyszerre több kamerával. „Szeretem a jeleneteket kidolgozni úgy, hogy közben két vagy három kamera forog – mondja. – Azt hallottam, hogy sok színész is örül neki, mert ez koncentráltabb játékra ösztönzi őket.”
Seale minden egyes filmjére úgy tekint, mintha első munkája lenne. „Larry azt mondta, olyan benyomást akar kelteni, mintha az egészet nem a kamera kedvéért állítottuk volna fel, mintha csak meghívásra érkeztünk volna a helyszínre. Nem mi hoztuk létre, mi csak ott vagyunk, hogy felvegyük, amit látunk. Tetszett az ötlet, most először kértek tőlem ilyesmit. Ez a megközelítés teljesen új látványt eredményez, azt az érzést, hogy egyszerűen csak megfigyelők vagyunk, akik több kamerával és hosszú lencsékkel lekapják mindazt, amit tudnak. Ez a film nem arról szól, hogy minden egyes jelenet szépen meg van komponálva. Sokszor szemcsés a kép, a keretek elmozdulnak, és a kameramozgás sem tökéletes. Ha ezt következetesen végigvisszük, akkor a közönség úgy fogja érezni, mintha maga is a helyszínen járt volna, és saját szemével látta, hogy mi történt.”

A forgatás