Szabó István - Budapest, 2004 ősze

Egy időben próbáltam rájönni, hogy van-e a játékfilmeknek olyan sajátosságuk, amellyel más művészeti ágak nem szolgálhatnak. Ad-e nekünk a mozgókép valami eredetit, valamit, ami egyedülálló minőséggel ruházza fel? Vagy pedig a film csak a többi művészeti forma keveréke, és felhasználja azok értékeit? Végül rájöttem, hogy valóban van a filmnek egy olyan jellegzetessége, melyet más művészetekben nem találunk meg. A mozgókép meg tudja mutatni az eleven emberi arcot: ebből fakad különleges energiája. Képes megmutatni egy érzelem vagy egy gondolat születését és változását - ahogyan az az arckifejezésben tükröződik. Csak mozgóképpel lehet láttatni az emberi arc változását: hogyan fordul át a szerelem féltékenységbe, hogyan tükröződik egy új gondolat a szemekben. Csak a mozgókép tudja visszaadni az élet gyönyörű változásait, az arckifejezés állandó mozgásait a legmeghittebb pillanatban, a születése pillanatában.

Egy eleven arc, mely kifejezi az érzelmi változásokat, kapcsolatát más arcokkal, a környezettel, a természettel, a társadalommal és a világgal - ez a film. Minden más leírható, megfesthető, eltáncolható vagy elénekelhető - de a közelképekben megmutatott arc titka csak a vásznon vagy a képernyőn figyelhető meg. Ha ez valóban így van, akkor a film energiája a vásznon megjelenő arcban rejlik. Ebben az esetben a mozgókép története az eleven arcok és kifejezések története. És ha mindezt elfogadjuk, megérthetjük, hogy a játékfilm erejét és energiáját a színész vagy színésznő és az ellenfelének arca szolgáltatja. A főszereplőt játszó színész olyasvalaki, akivel a közönség azonosulni tud, aki megtestesíti a közönség titkos vágyait és érzéseit, aki önmagán keresztül teremti meg a kapcsolatot a közönség, valamint az író és a rendező koncepciója között. A közönséget a színész vagy a színésznő karizmatikus ereje vonzza, és ez teszi hihetővé a történet igazságát.

Ezért hiszem azt, hogy a film sorsa a szereplőválogatásnál dől el. Ki fogja megjeleníteni a közönség szenvedését és örömét, küzdelmét önmagával és a világgal? Látni és érteni fogjuk-e a főszereplő érzelmeit születésük pillanatában és állandó változásukban? Látjuk-e majd felvillanni a szemükben egy gondolat vagy egy érzés születését? Látni fogjuk-e a színész arcát a közeli felvételen a döntő pillanatokban, hogy azonosulni tudjunk vele, és megérteni, mit fejez ki? Egy közeli felvétel kincset ér, mert a születése pillanatában mutat meg egy érzést, vagy a szemünk előtt változik egy gondolat.

Korábbi filmjeinkhez hasonlóan a Csodálatos Júlia című filmben is a közelképek a legfontosabbak számunkra: a színészek arcára akartunk koncentrálni. Ebben a történetben, ahol mindenki az elvárásoknak, egyfajta viselkedésnek, a formaságoknak akar megfelelni - vagyis a szereplők "maszkokat" viselnek -, próbáltuk megtalálni a módját, hogy a maszk mögé tekintsünk.

A történet képzelt maszkok és valóságos tükrök között játszódik. A maszkok az esetleges leleplezodést, a tükrök pedig az önmagunkkal való szembenézést szolgálják. Ez egy küzdelem, amely bennünk zajlik. A küzdelem színtere pedig a színész arca.