A történet A produkcióról SzereplQk Alkotók Fotók
Intercom Online
A kritikusok és a közönség körében szerte a világon páratlan sikert aratott a mániákusan szorongó maffiafőnökről és az aggályoskodó, külvárosi pszichiáterről szóló Csak egy kis pánik című, 1999-ben bemutatott vígjáték. „Cégünk legnagyobb sikere volt” – mondja Jane Rosenthal producer.
„Álmunkban sem gondoltuk volna – teszi hozzá Paula Weinstein –, hogy ekkora érdeklődés övezi majd a produkciót. Aki csak látta, a szívébe zárta a figurákat.” Ám a fergeteges siker ellenére eleinte egyik producer sem gondolt a film folytatására. „Nem kívántuk csak azért elővenni a témát, hogy újabb bőrt lehúzhassunk a produkcióról – veszi át a szót Weinstein –, mint ahogy az nagy divat manapság Hollywoodban. Önmagunkat ismételni pedig végképp nem akartuk.”
Ám a Csak egy kis pánik kivételesen meleg fogadtatását látva Weinstein és Rosenthal úgy érezte, a szürke hétköznapokban elmerülni kész pszichiáter és nem éppen átlagos páciense között szövődött különös kapcsolat bőven kínál további művészi lehetőségeket. Úgy tűnt, a közönség imádja a két figurát – de főként az őket alakító színészeket.
„Az emberek gyakran megállítottak az utcán, hogy a szemembe nézzenek, és elismételjék azt a bizonyos sort a filmből – mondja Billy Crystal, felidézve a Csak semmi pánik egyik felejthetetlen jelenetét –: »Maga… maga derék ember. Tehetséges« – mondták, Bobot utánozva. Mit tagadjam, mulattatott a dolog.”
„Azt hiszem, a közönség nagyon mókásnak találta Robert De Niro beijedt ábrázatát – mondja Rosenthal –, és persze ahogy a többiek reagáltak rá.” „Valljuk be: mindenki imádja nézni, amint De Niro vérig sért engem” – nevet Crystal.
Egyszóval nem lehetett nem észrevenni, hogy a közönség várja a folytatást.
A producerek összeültek hát, hogy megvitassák egymással és a stúdió munkatársaival egy új rész elkészítésének lehetőségeit, majd beavatták terveikbe a Csak semmi pánik sztárjait és kreatív stábját is. A színészek és a rendező, Harold Ramis határozott igent mondott az ötletre.
„Felettébb lelkesített a hír, hogy Ben Sobel és Paul Vitti visszatér a vászonra – mondja Crystal. – Ez a briliáns alaphelyzet annyi lehetőséget rejt magában, hogy szinte hiányérzetem volt az első film végén. Mintha befejezetlen maradt volna a történet. De úgy látszik, ezzel az érzéssel nem voltam egyedül… Mikor meghallottam, hogy a producerek a folytatás gondolatával kacérkodnak, biztos voltam benne, hogy szó sem lesz ismétlésről.”
„A legjobban az izgatta Haroldot, Billyt és Bobot, vajon változnak-e majd a szereplők az új helyzetekben – fejtegeti Rosenthal –, és ha igen, képesek lesznek-e úgy fejlődni, nőni, átalakulni, hogy közben beváltják a közönség hozzájuk fűzött reményeit, és megőrzik azt a valamit, amit megszerettek bennük.”

A keresztapa jó útra tér?

A Csak semmi pánikban meglehetősen keveset tudhattunk meg Vitti szorongásainak és pánikrohamainak eredetéről. Az orvosnak ugyanis nem sok ideje volt rá, hogy felfedje Vitti múltjának sötét foltjait, és rendbe hozza betege lelkivilágát, hiszen annak néhány napon belül meggyőzően kellett alakítania a mindenható keresztapát a maffiacsaládok fejei előtt. A folytatás ebben a témában is szolgál újabb, méghozzá igen érdekes adalékokkal.
Az új történet különösen Ramis számára volt fontos. „Azt hiszem, nincs lehangolóbb annál, mint amikor az alkotók nem közlésvágyból, hanem pusztán azért készítik el sikeres filmjük második részét, mert félnek kiaknázatlanul hagyni egy magától kínálkozó lehetőséget – mondja. – Mi kivártuk, míg meg nem születik a valóban feldolgozásra érdemes ötlet, mely az alapfilm méltó párja és folytatása lehet.”
A film ötletére ezúttal Ramis bukkant rá egy New York Times-beli cikkben. Az írás azzal a pszichoterápiás módszerrel foglalkozott, melyet a Maffiózók című HBO-sorozat ábrázolt. A Timesnak nyilatkozó pszichiáterek azt a kérdést firtatták, vajon a sorozatban szereplő terapeuta milyen sikerre számított páciensénél, a gengszter Tony Sopranónál. Abban reménykedett vajon, hogy más embert faraghat a férfiból? És ha, tételezzük fel, sikerült megváltoztania, ha páciense többé már nem az a Tony Soprano, aki azelőtt volt, pontosan milyen ember vált belőle? Egyáltalán: képes-e bárki változtatni a viselkedésén úgy, hogy a személyisége közben érintetlen marad?
„Az emberi természetről és a morálról vetett fel igen izgalmas kérdéseket a cikk – mondja Ramis a provokatív hangvételű írásról –, és nemcsak a Maffiózókról vagy a mi filmünkről, hanem a társadalomról általában. Megváltoztatható-e egy antiszociális személyiség? Megváltható-e egy bűnös lélek? De még általánosabban: az ember maga képes-e változni? Ezen az alapkérdésen minden terapeutának el kellene tűnődnie. Arra gondoltam, mi történik, ha a mi Paul Vittink kikerül a börtönből, és elhatározza, hogy egyenes útra tér – folytatja Ramis. – Milyen emberré válik, és milyen életet fog élni? Nagyon izgatott a probléma.”
„Harold ragaszkodott hozzá – és mi tökéletesen egyetétettünk elképzelésével –, hogy pszichológiai értelemben hitelessé és persze kellően motiválttá kell tennünk az alaphelyzetet, mely ugyebár maga Vitti átalakulása – magyarázza Weinstein. – Ezért döntöttünk úgy, hogy Ben Sobelt hasonló krízishelyzetbe hozzuk, lehetőséget teremtve a két szereplőnek a kölcsönös segítségnyújtásra.”
A filmkészítők mindezeken túl nagyobb teret kívántak adni De Niro komikus karaktere kibontakozásának. „Szerettem volna elkerülni azt a csapdát, hogy a történet alapkonfliktusa újra Vitti pánikbetegsége legyen. Paul »továbblép«, »magasabb szintre« jut úgymond, eljutva a teljes pszichés összeomlásig – mondja Ramis. – Logikusan vittem végig a dolgot: Paul elméje valóban megzavarodik, aminek következtében a börtön helyett Ben személyes felügyelete alá kerül. A pszichiáter saját problémái ettől persze nem oldódnak meg, sőt. A nő, aki időközben Ben felesége lett, nem csattan ki az örömtől: »Micsoda? Ez valami új törvény? Haza kell hoznod egy bűnözőt?«”
Sobel élete tehát szintén kritikus pontra jut. „A film elején az apja temetésén látjuk, majd kiderül, hogy súlyos identitásválsággal küzd. A párhuzam nyilvánvaló – magyarázza Ramis –: egymás mellé kerülnek a Sobeléknél játszódó jelenetek a börtönben zajló képsorokkal, amelyeken az életéért őrjöngve harcoló Vittit látjuk. Az életben szinte valamennyien törekszünk rá, hogy kivívjuk szüleink elismerését. Ben Sobel számára most az a legfőbb kérdés, akar-e pszichiáterként tovább működni, folytassa-e azt a hivatást, melyet apja kedvéért választott, akinek erős befolyása immáron vele együtt a sírba szállt.”
„Mindketten összeomlanak” – jegyzi meg Crystal.
Komolyan hangzik, nemde? Ramis szerint éppen ez a humor alapja. „A legtöbb vígjáték azért bukik meg – jelenti ki –, mert a filmkészítők vagy forgatókönyvírók nem veszik eléggé komolyan a maguk teremtette konfliktust. Nem azon múlik, milyen szintű vagy jellegű a humor, durva, kevésbé intellektuális vagy, ne adj isten, egyenesen ostoba – nem ez a lényeg: akármilyen eszközzel nyúlunk is egy komikus alaphelyzethez, ha az önmagában nem magvas, és nélkülöz mindenfajta drámai mélységet, eleve kudarcra van ítélve.”
Ramis úgy véli, a Még egy kis pánikkal sikerült bebizonyítania azt az alaptézist, miszerint „akár vígjátékról, akár drámáról legyen szó, egy mű csak akkor lehet hatásos, ha benne a hős élete alapproblémájával küzd meg. Az, hogy ez a küzdelem lelki, filozófiai síkon vagy csupán a tettek szintjén zajlik, ebből a szempontból teljesen érdektelen.”
Mire kikristályosodott a film alaphelyzete, már egy sor geg lapult az alkotók tarsolyában, melyek csak arra vártak, hogy a megfelelő szituációba kerüljenek. „Rengeteg ötletünk volt, de a forgatókönyvírás alatt sok poén kihullott a rostán – meséli a rendező. – Volt azonban egy viccem, amelyikre nagyon büszke vagyok, mert szinte az elejétől fogva tartotta magát, mint valami bástya, átvészelve az összes változtatást. Vitti éppen autóügynökként próbál boldogulni egy szalonban, és nagy igyekezetében, hogy sikerüljön rátukmálni a kocsit a vevőre, a következő bombabiztos érvvel rukkol elő: »Nézze meg, mekkora a csomagtartó, minimum három hulla elfér benne…« Néha egy sor, egy abszurd helyzet is elég, hogy kipattanjon a szikra a fejemből.”

Rettenetes vendég

„Az első részben Sobel éli a maga mindennapi, konszolidált, már-már egyhangúnak mondható életét, majd hirtelen a New York-i alvilág szövevényes viszonyai közt találja magát. Mint parta vetett hal, fuldokol a bűnözők irányította, bonyolult és veszélyes világban. Arra gondoltam, a folytatásban érdekes lenne megmutatni, miként vergődik Paul a becsületes emberek között, miközben megpróbál belesimulni az egyszerű munkavállalók – számára tökéletesen idegen – világába – magyarázza Ramis. – Hősünk persze egyetlen élethelyzetben sem képes meghazudtolni bűnöző múltját: minden mozdulatából és szavából süt, ki ő, és honnan jött.”
Ramis és írótársai, Peter Steinfeld és Peter Tolan e motívum köré építették fel a történetet. „Tegyük fel, hogy hivatásos maffiózó vagy – mondja Crystal. – Mihez kezdesz, ha többé nem űzheted a mesterséged?”
„A legelejétől fogva igyekeztünk úgy alakítani a történetet, hogy Vitti aszociális attitűdje és Ben középosztálybeli otthonának rendezett világa minél élesebben csapjon össze egymással – mondja Rosenthal. – Van egy fickó, aki hozzászokott ahhoz, hogy kiszolgálják, hogy ugrálnak körülötte, ezért minduntalan szembekerül a napi rutinnal és Sobelék házirendjének felettébb idegesítő pontjaival.”
Lisa Kudrow, aki Ben felbőszült feleségét, Laurát alakítja, így vélekedik erről: „Vitti minden mozdulatával felborítja a Sobel-ház megszokott rendjét. Elviselhetetlen, rettenetes vendég.”
A beköltözés alatt Ben és Laura hosszú előadást tart a gengszternek arról, mit szabad, és mit nem szabad tennie, éppen úgy, mint egy önfejű tinédzsernek. Nem fogadhat barátokat a szobájában, a cigarettázást felejtse el, és ne flangáljon félmeztelenül… No és ott van az az átkozott kijárási tilalom is… És ha mindez nem vette volna el végképp Vitti maradék életkedvét, előjönnek a hervasztó kilátással, hogy dolgoznia kell, mint minden normális embernek… Ő? Dolgozni? Na ne. Ő, aki soha életében még egy szendvicset sem kent magának, mert mindig volt körülötte valaki, aki ugrott, ha csak csettintett egyet…?
No igen.
„Itt áll előttünk a hírhedt Paul Vitti, aki megpróbál úgy élni, mint mi többiek, elmegy dolgozni, alkalmazott lesz, ahelyett hogy a főnök székében ülne. Szándékosan helyeztük őt olyan helyzetekbe, ahol csak gyenge kezdő lehet; ahol megkövetelik tőle, hogy előzékeny legyen a vevőkkel; ahol pont olyan méregdrága holmikat kell árulnia, mint amilyeneket korábban ellopott. Nem csoda hát, hogy az örökös megaláztatáson és az állandó kísértésen kívül nem szerez más tapasztalatot a munkaerőpiacon.”
Sobel jóvoltából – aki egyre-másra szerzi páciensének a jobbnál jobb álláslehetőségeket – Vitti többek között éttermi alkalmazottként is kipróbálhatja tehetségét. Az még hagyján, hogy kenyérkosarakat kell hurcolásznia az asztalok között; de mikor a turisták fényképezőgépe előtt találja magát, akik mindenáron szeretnének egy képet maguknak egy igazi, hús-vér gengszterről, elég hamar, még a desszert felszolgálása előtt kiderül, hogy ez bizony nem a legjobb ötlet. Később autóügynökként próbál szerencsét, ahol egy ideges házaspárral a légzsák megbízhatóságáról folytatott vitában kifejti, hogy számára a biztonságot egyedül a golyóálló üveg jelenti.
De ez még nem minden: Vitti, az egyszeri munkavállaló Sobel unokatestvérének ékszerüzletében tett kísérlete is kudarcba fullad. A gyémántok terén szerzett kivételes szakértelméhez természetesen nem fér kétség; a probléma ezúttal az, hogy az üzlet biztonsági rendszerének hiányosságai láttán inába száll a bátorsága. A biztonsági őrt gyengének találja, a kamerákról kiderül, hogy egy egyszerű festékes spray-vel működésképtelenné tehetők, azt a gyenge kis széfet pedig gyerekjáték feltörni… Délben Vitti bedobja a törülközőt, és kereket old.
Szerencsére Sobel végül remek tippet kap: sikerül biztos állást szereznie betegének – olyan állást, ahol végre megállhatja a helyét: felkérik egy maffiacsaládról szóló televíziós sorozat technikai szakértőjének. Hollywoodi gengszter-kliséivel és elcsépelt dialógusaival a Little Caesar című show hamarosan abszurd párhuzamot kezd vonni Vitti életével.
A munka remek: Vitti kijárhat a házból, de ami a legfontosabb, lassanként visszatérnek az életébe a régi gengsztertársak, hogy új üzleteket kössenek, no és persze azért, hogy „színt vigyenek a produkcióba”. Világos, hogy valami készül, de hogy mi, azt sem Sobel, sem az FBI emberei nem tudják, akik szabadulása óta Vitti sarkában vannak. Mikor már-már azt gondolják, rájöttek a turpisságra, a történet azonnal más irányt vesz, melyet mindvégig Vitti irányít, és amelyben már nem tudni, hol ér véget a fikció, és hol kezdődik a valóság.
Csak egyvalaki tudja pontosan, mi is folyik itt: Vitti. Ő azonban bolond lesz beszélni.

Vígjáték és dráma

A cselekmény a vígjáték és a dráma keveréke, a kettő közti egyensúly megtalálása jelentette az alkotók számára a legnehezebb feladatot. „De Niro megnyerésével már az első részben is nagyszerű lehetőségünk adódott, hogy más típusú komédiával lepjük meg a közönséget, mint amit tőlünk megszoktak – mondja a rendező. – Úgy gondoltuk, a komikum nem a figurákban, hanem a különös szituációban rejlik. Billy azonnal elfogadta, hogy ne a tipikus komikusi eszközökkel éljen, hanem hús-vér figurát keltsen életre a vásznon. Bob is osztotta elképzelésünket, annál is inkább, mert hatalmas szakmai tapasztalata ellenére a vígjátéki műfaj viszonylag ismeretlen terep volt számára.”
„Nagyon ideges voltam a forgatás előtt – vallja be Billy Crystal. – De aztán, amikor elkezdődött a munka, már csak két színészt láttam, akik a lehető legtöbbet akarják kihozni magukból. Bob egy pillanatig sem vette félvállról a dolgot, meg sem próbált rutinból dolgozni, minden mozdulata, gesztusa tökéletesen kimunkált volt. Különösen azokat a jeleneteket élveztem, amelyekben együtt játszottunk. Ezek olyan összhangot kívánt tőlünk, mint egy páros teniszmérkőzés, vagy még inkább a légtornászok egymásra utaltságához hasonlíthatnám.”
Ramis szerint a két figura, bár markánsan különböznek, tökéletesen ki is egészíti egymást: az egyik hideg, kimódolt, az érzelmeket elfojtó intellektussal közelít a világhoz és a jelenségekhez, míg a másikra a féktelen emocionális megközelítés a jellemző. „Mind a két attitűd megvan bennem is. Izgalmas ennyire szabadjára engedni az indulatokat, mint Paul Vitti, de az effajta hozzállásért magas árat kell fizetni.
Azt hiszem, a filmben sikerült összhangba hoznunk a két attitűdöt – folytatja Ramis. – A feszültség és a komikum éppen kettejük személyiségének különbözőségéből fakad, tehát egy pillanatig sem volt célunk, hogy közelítsük őket egymáshoz.”
De Niro úgy érezte, mindenekelőtt az ő felelőssége, hogy sikerüljön megőrizni az igazi Paul Vittit a folytatásban, azt a Pault, akit az első részben megismertünk – legalábbis a dialógusok szintjén. Ramis természetesen egyetértett a színész koncepciójával. „Sokszor előfordult, hogy a forgatókönyv vagy a rendező utasítása szerint Vittinek olyasmit kellett volna tennie, amit én elképzelhetetlennek tartottam. Csak annyit mondtam ilyenkor: »Ez nem Paul Vitti, ő az életben nem tenne ilyet«. – magyarázza a színész. – Nagyon fontos, különösen egy vígjátékban, hogy a néző hitelesnek találja a figura mondatait, és hogy realitásnak élje meg minden mozdulatát.”
Lisa Kudrow, a Jóbarátok Emmy-díjas sztárja alakítja Laura Sobelt, Ben feleségét. „Ben nem gondolta volna, hogy a nő, akit elvesz, ilyen nagy igényű” – jegyzi meg a rendező.
„Ben nehéz időket él át, hisz nemrég veszítette el az apját, aki domináns szerepet töltött be az életében. Egzisztenciális és szakmai válsága természetszerűleg rányomja bélyegét a házasságára is – veszi át a szót Kudrow. – Laura rendkívül fegyelmezett, egyszersmind erőteljes személyiség, aki képtelen elviselni maga körül az értékrendjébe nem illeszkedő dolgokat vagy bármit, amit nem tart helyénvalónak. Egy gengszterrel egy fedél alatt élni Laura számára kimeríti ezt a fogalmat.
Házasságuk azonban alapvetően boldog – folytatja a színésznő –, így Paul Vitti jelenléte csupán átmeneti zavart okoz Laura számára, melynek időlegességét igyekszik minél rövidebbre fogni. A nő nem fél Vittitől, egyszerűen csak nem szereti, és nem akarja, hogy a családja veszélybe kerüljön miatta. Vitti az ő számára nem más, mint az életükbe befurakodott destruktív elem, akitől rövid úton meg kell szabadulniuk.”
Ramis hozzáteszi: „Lisa alakításában Laura intelligens, de kissé neurotikus és a váratlan helyzeteket nehezen viselő nőként jelenik meg. Lisa egyébként nagyon érti a figurát, szertelenül, felszabadultan játszik; hagytam, hogy végig a maga elképzelései szerint bánjon a szereppel.”
Vitti testőrét, sofőrét és bizalmasát, afféle Sancho Panzáját Joseph Viterelli alakítja, aki az első részben nyújtott alakításával elbűvölte a közönséget. Nem volt hát kétséges, hogy részt kell vennie a folytatásban is.
Dr. Stephen A. Sands pszichiáter, a Columbia Egyetem Pszichológia Tanszékének munkatársa szakmai tanácsadóként és pszichológiai konzultánsként közreműködött a filmben. „Szakmai kérdésekben Dr. Steve segédkezett – mondja Crystal, aki mindvégig így szólította az orvost –, különösen azoknál a dialógusoknál, melyek Sobel és páciense között zajlanak a terápiás alkalmakon vagy a pszichológiai vizsgálatok során, mi ugyanis jobbára improvizáltunk.”
A törvényszéki ügyekben komoly tapasztalatokkal rendelkező Dr. Sands minden olyan jelenet forgatásán részt vett, mely pszichológiai kérdéseket érintett. (Érdekes adalék, hogy az 1990-es években Sands pszichiátriai szakvéleménye alapján függesztették fel a hírhedt genovai maffiafőnök, Vincent Gigante ellen indított bírósági eljárást, melynek során gyilkossággal és zsarolással vádolták. Állítólagos kognitív és mentális zavaraira hivatkozva – gyakran látták például Greenwich Village környékén pizsamában kószálni – Sandsnek sikerült hét évre elhalasztania Gigante tárgyalását.)
„Végig együtt dolgoztam Billy Crystallal; felkészítettem rá, hogyan viselkedik egy pszichiáter a pszichiátriai kezeléseken, hogyan kell bánnia a betegekkel, mit kell mondania, milyen reakciói lehetnek, s a többi – magyarázza az orvos. – De segítettem Robert De Nirónak is azoknál a jeleneteknél, amikor Paul Vittit elfogja a pánikroham, vagy mikor éppen színleli mentális zavarát.”
A produkció előkészítő fázisában Dr. Sands jóvoltából De Niro több alkalommal is ellátogatott a Bellevue Kórház pszichiátriai osztályára, hogy a betegekkel és a kezelőorvosokkal való találkozások során megismerhesse az általa megformált figura betegségét jellemző tünetegyüttest, annak minden megjelenési formájával együtt. Sőt, a színész több ízben vett részt terápiás foglalkozáson is.