elnöke ötlötte ki, hogy a Rémségek könyve folytatása egy filmmûvészeti fõiskolában játszódjék. A producerek ujjonva üdvözölték az elképzelést: azonnal átlátták ugyanis, hogy a filmfõiskolai környezet egy tehetséges forgatókönyvíró számára a lehetõségek kimeríthetetlen tárházát nyújtja arra, hogy a cselekmény amúgy is kusza szálait a filmezés illúziója tegye még szövevényesebbé.
A két producer, Matthews és Luff egy sor ötletet végighallgatott, míg végül Scott Derrickson és Paul Harris Boardman koncepciója mellett döntött. "Már több mint harminc, egymástól igen különbözõ írói elképzelést rágtunk végig - meséli Luff. - És akkor bejött ez a két srác, egészen eredeti koncepcióval a tarsolyukban."
A két író a dél-kaliforniai egyetem filmes szakán végzett, ami lehetõséget adott nekik arra, hogy saját élményeikbõl merítve alkossák meg a figurákat és a helyzeteket, megannyi komikus elemmel vegyítve. "A film "mozi a moziban" érzését kelti - magyarázza Gina Matthews. - Az elején van egy ügyes kis trükk, amitõl a nézõ nem tudja eldönteni, a valódi történetet vagy csupán egy filmbéli filmet lát-e. Végig csak találgatni lehet - õrületesen izgalmas."
"Az volt az elképzelésünk - veszi át a szót Luff -, hogy minden esemény a fõszereplõvel, Amyvel történjen, de úgy, hogy - akár egy igazi üldözõs krimiben - senki se higgyen neki. Lassan, de biztosan nemcsak benne, de a nézõben is felmerül a kérdés: vajon mindez nem csupán a képzelete szüleménye? Nem arról van szó mindössze, hogy a hõs kissé túldimenzionálja a dolgokat?"
"Az ehhez hasonló filmeket nézve az ember általában igyekszik kitalálni, ki lehet a gyilkos - teszi hozzá Matthews. - Egy kõkemény és jó krimi persze úgy van megírva és felépítve, hogy szinte száz százalékig biztos legyél benne, ki a tettes, vagy ki mozgatja a szálakat - miközben nyugodt lehetsz, hogy alaposan átvernek. A film készítõinek mindössze az a dolguk, hogy mindvégig megtartsanak téged a hitedben, ami persze nyilvánvaló tévedés."
John Ottman, aki ezt megelõzõen a "Lake Placid"-ban mint zeneszerzõ, az "Art pupil"-ban pedig mint vágó, producer és zeneszerzõ közremûködött egy személyben, most végre rendezõként is bemutatkozhatott a Phoenixnél. Michael McDonnell számára kezdettõl fogva nyilvánvaló volt, hogy Hollywood e különlegesen sokoldalú tehetségét ülteti a rendezõi székbe - azt a John Ottmant, aki nem sokkal korábban szintén az õ felkérésére vállalta el az Oscar-díjjal jutalmazott produkció, a Közönséges bûnözõk (The Usual Suspects) vágói és zeneszerzõi feladatait.
"Különös dolog, ha az ember több részfeladatot is végez egy filmben - magyarázza McDonnell. - A vágó minden apró részletét látja a filmnek; olyan ez, akár egy puzzle apró darabjai, melyekbõl lassanként összeáll a kép. John vágóként ezekkel a parányi darabokkal bûvészkedik, lassanként összeillesztve azt a hatalmas mozaikot, mellyé a film lesz. A zeneszerzõ ezzel szemben a kész alkotással találkozik elõször, annak végsõ, immáron befejezett változatán dolgozik - a már elmesélt történeten, teljesen más nézõpontból, hogy azután azt mondhassa: "Kész, kész, de hol van belõle a lélek?" Az õ zenéje ad lelket a filmnek.
John tehát a filmes szakma két ellentétes pólusán dolgozik egyszerre - folytatja MecDonnell -, és egészen egyedülálló módon egyformán szakértõje mindkettõnek. A tehetség e különös kombinációja oly ritka a filmiparban, hogy John Ottmannek ma nem is akad párja egész Hollywoodban. Vágó, rendezõ, zeneszerzõ - akár egy triatlon-versenyzõ: vág, rendez és komponál. Egészen elképesztõ!"
Richard Luke Rotschild producer még hozzáteszi: "Mindezeken túl John valóban hozzátett valami pluszt a filmhez, amitõl az egészen más lett, mint az eredeti."
Ottmant leginkább a feszültség, az izgalom és a humor ragadta meg a Rémségek könyve 2. - Az utolsó vágás forgatókönyvében. "Ami a leginkább vonzott, az az eredetisége volt. Ez az alkotás nyilvánvalóan egy bizonyos közönségrétegnek szól, tele humorral. Az emberek bemennek majd a moziba, és lesz, akit teljes egészében magával ragad, és lesz, aki jól megbotránkozik majd rajta."
Ottman bevallja, hogy nagyon kedveli azt a fajta alkotói feladatot, mikor a cél a humoros és a horrorisztikus elemek ötvözése. "Azt sugalljuk az embereknek, hogy nem vesszük olyan komolyan magunkat, ám mikor elnevetik magukat, azonnal lecsapunk rájuk, és jó alaposan megijesztjük õket, hogy észrevegyék, ez a film valójában ízig-vérig horrorfilm, annak minden kellékével együtt."
Ottman a látvány tervezésében is különleges koncepciót várt tervezõjétõl, Mark Zuelzkétõl. "Az egyetemi városrészekben játszódó filmek hagyományos, gótikus épületei helyett Ottman valami egészen rendhagyót szeretett volna" - mondja Zuelzke, aki tökéletesen egyetértve a rendezõ alkotói szándékaival, igyekezett teljes mértékben e koncepció alapján kidolgozni látványterveit.
"Nyilvánvaló volt a számomra - folytatja a látványtervezõ -, hogy mivel a második film egészen más, mint az elsõ, új hangulatot, más atmoszférát kell teremteni a háttérrel, a helyszínekkel. Az Alpine egyetem modern épülete modern hangulatot is áraszt, szemben a gótikus stílusban épült iskolákkal, melyek inkább túnnek õgy, mintha a hagyományos oktatás, a jog, az orvostudomány stb. "szentélyei" lennének."
A forgatás helyszínéül tehát a kanadai Ontarióban fekvõ Trent egyetemet szemelték ki. Az épület Ron Thom tervei alapján a hatvanas években épült, melynek merev struktúrája, még ma is merészen modernnek tûnõ stílusa kiváló hátteréül szolgált a filmnek.
A különbözõség és a különösség mint alkotói szándék a figurákban és az azokat életre keltõ színészek kiválasztásában is megmutatkozott. "Mivel a figurák többsége furcsa, kibillent személyiség, a szerepek kiosztásakor sem lehettünk sablonosak: igyekeztünk nagyon egyedi és sokszínû színészgárdát összehozni, és szerintem sikerült is."
Rotschild egyetértõen bólogat: "A szereposztásnál mindvégig azt tartottuk szem elõtt, hogy ne a jól ismert arcokkal találkozzon a nézõ. Csupa friss, új tehetség, akik mind-mind nagyon eredeti, szokatlan figurák."
A film központi alakja, Amy Mayfield szerepére legalkalmasabb színésznõ kiválasztását hosszas válogatás elõzte meg. "Azt szerettük volna, hogy a hõsnõ olyasvalaki legyen, akit a közönség a tradicionális hitchcocki figurákhoz hasonlóan azonnal beazonosít" - magyarázza Luff.
"Nagyon nehezen találtuk meg az elképzelésünknek megfelelõ színésznõt - meséli John Ottman. - Megnyerõnek, nyájasnak és kedvesnek kellett lennie..., éppen olyannak, mint Jennifer Morrison. Ez a lány kívül-belül pontosan olyan, ahogy Amy-t elképzeltem."
Morrison kimondhatatlanul boldog volt, mikor megkapta a szerepet, egyszersmind aggodalommal vegyes kíváncsisággal nézett új feladata elé. "Valóban hihetetlen szerep ez egy nõnek - magyarázza. - Amy egyfelõl okos, lényeglátó, két lábbal a földön jár, másfelõl pedig kedves, nyájas és jóindulatú. Nagyon jó volt a bõrébe bújni."